7. rész - Én nem arra gondolok

2 hónap telt el a "baleset" óta. Kómában voltam, és most ébredtem fel. Bár nem láttam, mi történik körülöttem, mindent hallottam. Hallottam, ahogy jött a mentő, hallottam ahogy betoltak a sürgősségire, hallottam Bruno zokogását. Hallottam, mikor azt mondta az orvos, hogy lehet, hogy többé nem ébredek fel, és azt is, hogy Ő ennek ellenére minden nap ott volt velem. Iskola után ott írta a háziját, és csak este ment haza, hétvégente pedig egész nap ott volt. Mindig megpuszilt mikor megjött, és akkor is, mikor elment. Folyamatosan beszélt hozzám. Minden nap elmondta, hogy szeret, és hogy nem adja fel a reményt. Addig fog jönni, amíg fel nem ébredek. Ha kell, akkor haláláig. Minden nap elmondta, mi történt. Ha valami viccesebb dolgot mesélt, egy hangosabb mosolyt rakott a végére, de sosem nevetett.

Mikor felébredtem, a gonosz, önző énem fogadott. Bruno vette először észre, hogy magamhoz tértem, amikor jött meglátogatni iskola után. Örömében elkezdett sírni, a könnyeivel küszködve szaladt a nővérhez. Hárman jöttek vissza, Bruno, a nővér, és az orvos, majd elvégeztek mindenféle vizsgálatot. Azt mondták rendben leszek. Azután magunkra hagytak.

- Annyira örülök, hogy végre felébredtél - suttogta még mindig a könnyeit törölgetve Bruno.
- Figyelj, én tudom, hogy a másik lelkem szeret téged, igen, jól hallottad, mondjuk biztos nem fog örülni, hogy elmondtam, de leszarom. De engem rohadtul hidegen hagy a ti kis gyerekes szerelmetek, és őszintén szólva undorodom tőled, na meg magamtól is, mármint a másik énemtől. Én a csajokat szeretem, mint minden normális férfi. Szeretem... ez erős kifejezés. Mondjuk úgy, hogy izgatóak, és bírom őket.
- Oké, figyelj, majd inkább holnap visszajövök - mondta, és széles vigyorral az arcán távozott. Nem sértődött meg egyetlen szavamon sem, mert tudta, hogy nem én gondolom így, hanem.... én. Na, mindegy.

Még aznap bejött a nővér megvizsgálni. Miközben leszedte az infúziót, felém hajolt, én meg pont beláttam a mellei közé. Ettől felizgultam, ő pedig észrevette.

- Én azt hittem, hogy az a srác... szóval, hogy jártok - mondta zavarodottan.
- Mire akarsz kilyukadni? Léteznek biszex emberek is, édes.
- Csak nekem úgy tűnt, hogy nagyon szeretitek egymást. Legalábbis ő biztosan nagyon szeret, hiszen két hónapon át minden áldott nap bejött meglátogatni.
- Leszarom azt a kis pöcst. Nekem egy nő kell. Olyan, mint te.
Erre egy óvatos mosollyal felelt. Miután megigazította a szomszéd ágyon a lepedőt, elővett egy papírt és felírta a számát, majd átnyújtotta, én pedig zsebre vágtam.
- Holnap már hazamehetsz - mondta.
- Oké - feleltem elégedett mosollyal.

Másnap Bruno izgatottan jött, és mikor megláttam, alig bírtam magammal. Kiugrottam az ágyból, és jó szorosan átöleltem.

- Bocsánat azokért a dolgokért, amiket tegnap mondtam.
- Nem kell bocsánatot kérned, azokat nem te mondtad - mosolygott. - Hoztam neked egy sajtburgert, biztosan éhes vagy.
- Mint egy medve - kaptam ki a kezéből a zacsit, majd elkezdtem enni. - Köfi, hoj minen nap behöttéj.
- Először edd meg! - nevetett.
- Köszi, hogy minden nap bejöttél - ismételtem meg hálás, vidám arckifejezéssel, a szám szélét törölgetve egy szalvétával.
- Honnan tudod? - pirult el. - A nővértől?
- Tegnap mondta. Az agyunk az egy, szóval mindenre emlékszem tegnapról is. Csak az érzéseink mások. De egyébként meg mindent hallottam, amíg kómában voltam. Azt is, hogy visszacsórtad az alsónacidat a zsebemből - nevettem.
- Mikor mehetsz ha... el innen?
- Ma - válaszoltam mosolyogva, mintha észre se vettem volna, hogy azt akarta mondani, haza.
- Akkor átjössz, ugye? - kérdezte csillogó szemekkel.
- Egyértelmű - bólintottam.

Hívtam egy taxit, összepakoltuk a cuccaimat, és lecipekedtünk. Esett az eső, de kellemes idő volt. Már nem tél volt, mint mikor utoljára kint jártam, hanem tavasz. Brunora néztem, aki most bátrabban sírt, mert esőcseppek is folytak az arcán, de előlem nem tudta elrejteni az érzelmeit. A szemébe néztem, és láttam rajta, hogy mindjárt elkezd zokogni örömében, úgyhogy ezt megelőzve átkaroltam, közelebb húztam magamhoz, ő hirtelen megnyugodott, mintha csak parancsoltam volna neki, egy ideig egymás tekintetét fürkésztük, majd közelebb hajoltunk egymáshoz, és... hirtelen összerezzentünk a taxi dudájára. Pár pillanatig még ott ácsorogtunk lehajtott fejjel, majd fogtuk a csomagjainkat, vagyis az én csomagjaimat, bepakoltunk a taxiba, és elindultunk az otthonba. Csalódott voltam, amiért megint nem jött össze a csók, pedig most már mindennél jobban vágyom rá.
Miután bedobtam a cuccaimat a szobámba, egyből Brunoék házához vettük az irányt. Addigra már elállt az eső, úgyhogy gyalog mentünk, mert amúgy sincs messze. Kellemes szellő fújt, nagyon jó érzés volt a testemnek, ennyi bezártság után. Némán sétáltunk egy darabig, majd Bruno megszólalt:

- Arra is emlékszel, mit mondtál tegnap, ugye?
- Igen, már bocsánatot kértem.
- Én nem arra gondolok - pirult el.
Leesett, hogy mire gondolt, és így szóltam:
- Igen Bruno, mindennél is mindenkinél jobban szeretlek téged. Te vagy az egyetlen támaszom. Az egyetlen barátom. Nélküled nem lenne értelme az életemnek.
Láttam rajta, hogy lefehéredett, és szökkent egyet, mert egy pillanatra megállt.
- Én... te... te is a legjobb barátom  vagy - mondta erőltetett mosollyal.
Megálltam, megfogtam a vállát, magammal szembe fordítottam, és minden romantikus szemezgetés és egyéb nélkül megcsókoltam. Körülbelül 4-5 másodpercig tartott a csók. Bruno eléggé meglepődött, de miközben a szájában turkáltam, olyan vad volt, hogy éreztem, hogy ő is erre vágyott már elég régóta. Elkapta a tekintetemet a nagy csillogó barna szemeivel, én határozottan és elégedetten mosolyogtam, ő pedig teljesen elvörösödve nézte a járdát, mintha valami érdekes dolog lenne ott.

6. rész - Buzik!

Brunonak szerintem a szíve is megállt egy pillanatra. Mereven nézett rám néhány másodpercig, majd erősen megszorította a kezem, és elkezdtek könnyek folyni a szeméből. Felült az ágyán, én mellé ültem, erősen átkarolt, és úgy sírt. Nem bírtam tovább, és én is elkezdtem bőgni. Pár perc múlva belépett az orvos.

- Minden rendben van? - kérdezte meglepődve.
- Semmi nincs rendben - válaszoltam suttogva.
- Mi történt? - faggatózott továbbra is.
- Tudunk róla - válaszoltam. - Hallottam, ahogy azt mondták, Bruno rákos.
A doki felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- A szüleid nem tanították meg, hogy nem szabad hallgatózni?
- Nincsenek szüleim - vágtam rá.
- Oh, sajnálom. Mellesleg csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy Bruno pakolhatsz, és hazamehetsz. Felírok egy gyógyszert, váltsd ki, ettől majd elmúlik az allergia.
Megdöbbenten lestünk mindketten a kisírt szemeinkkel.
- Magyarázatot vártok? - kérdezte az orvos, eljátszva a hülyét.
- Igen! - mondtuk szinte kiabálva.
- Nem Brunoról beszéltünk a nővérrel, hanem egy 85 éves idős emberről.

Annyira megkönnyebbültem, hogy elsírtam magam. Mikor Brunora néztem, az ő arcáról is hasonlót olvastam le. Aztán a szemembe nézett, és próbált haragot mutatni... de pár pillanat múlva elmosolyodott. Annyira cuki volt, hogy ettől én is elmosolyodtam, és így vigyorogtunk egymásra egy darabig, amíg nem elröhögtük magunkat. A doki furán nézett ránk, majd megkérdezte, hívjon-e taxit. Mondtuk neki, hogy hívjon, majd kiment, Bruno pedig elkezdett összepakolni, én meg az ágyon ülve figyeltem.

- Mi lenne, ha nem csak néznél, hanem mondjuk segítenél? - kérdezte gúnyosan.
- Nem is tudom - támasztottam a fejem a kezemre, gondolkozást színlelve - világ vége?
- Te lusta dög - vágott hozzám egy alsónadrágot.
- Mond, hogy ez tiszta - nevettem.
- Tegnap előtti - válaszolta röhögve.
Ekkor megfogtam, és egy jó mélyet beleszippantottam, de nem bírtam sokáig, szakadtam a nevetéstől, ahogy Bruno is.
- Na, add vissza te majom!
- Azt benézted - temettem bele az arcom, majd belegyűrtem a zsebembe.
- Ne már! - nézett rám félig kétségbeesetten, félig vigyorogva.
- Úgy hallom itt a taxi - kaptam fel a fejem a dudaszóra, majd elkezdtem lefelé szaladni az emeletről. Eszembe jutott, hogy talán segítenem kéne Brunonak lehozni a cuccait, úgyhogy visszafutottam, és megmarkoltam két táskát.
- Azt hittem, már komolyan hagyod, hogy én cipeljek mindent - szólt mosolyogva.
Lecipekedtünk a taxiba, majd elindultunk hozzájuk. Az úton végig fogta a kezem. Még benne volt a félelem, ami természetes. Olyan hülye vagyok, úgy ráijesztettem szegényre. Meg hát magamra is. Mikor odaértünk, kipakoltunk a taxiból, Bruno fizetett, majd be akartunk menni a házba. Hát, ez nem jött össze. Zárva volt az ajtó.
- Van nálad kulcs? - kérdeztem.
- A-a - húzta el a száját.
Erre én hangosan felnevettem.
- Olyan hülye vagy - harapott rá a szájára.
Egy darabig mosolyogtunk egymásra, majd elnevettük magunkat, megint.
- Menj nyugodtan haza - mondta.
- Haza... jó is lenne.
- Ne haragudj, Úgy értettem, az otthonba.
- Nem hagylak itt egyedül az utcán, ne hülyéskedj.
- Akkor mit csinálunk? - sóhajtott. - Anyu 3 óra múlva ér haza.
- Szerintem ne ácsorogjunk itt három óra hosszat.
- Hát?
- Menjünk el valahova.
- Hova?
- Kajálni?
- Éhes vagy? - kérdezte aranyos mosollyal.
- Nem, azért akarok enni, mert úgy hallottam, megint világ vége lesz, és előre jól akarok lakni egy évezredre.
Bruno felnevetett és a könyökével meglökött. A szemébe néztem, és nem tudtam nem észrevenni, hogy csillognak azok a barna óriások. Neki is feltűnt, hogy elmerültem a tekintetében. Elkezdtünk közeledni egymáshoz. A szívem hevesen vert. Behunytam a szemem, majd arra nyitottam ki, hogy üvöltözést hallottam a járda túloldaláról: "Buzik!" és elhajított valaki egy nagy követ, ami eltalálta a térdem. Nyomban összeestem, és lefejeltem a járdát. Gyors lépteket hallottam, gondolom a tettes futása volt, majd minden elhomályosult, és kómába estem.

5. rész - Rosszul hazudsz

Bruno már két napja nem jött iskolába. Mivel tegnap a gonoszabbik lelkem használtam, nem is nagyon érdekelt. Azonban valami fura történt. A takarító szertárban smároltam egy csajjal, mikor egyszer csak bevillant Bruno képe, és a csajt ellöktem magamtól. Hirtelen bűntudatot éreztem. Talán az egyik lelkem tud hatni a másikra, ha csak egy kicsit is. Ma azonban eléggé érdekelt, hogy mi lehet vele, miért nem jön suliba. Tanítás után felhívtam, de nem vette fel, ezért elmentem hozzájuk. Becsengettem, majd pár pillanattal később az anyukája nyitott ajtót. Természetesen még nem felejtette el a kisebb incidenst, ami nem rég történt, úgyhogy eléggé elvörösödött, mikor meglátott.

-          Segíthetek, Matt?

-          Csókolom, Bruno itthon van?

-          Nem, nincs. Kórházban van.

-          Kórházban? – sápadtam le. Mégis miért?

-          Előjött rajta néhány piros folt. De nem kell aggódni, valószínűleg csak allergia.

-          Azért én bemennék hozzá, ha nem bánja.

-          Rendben menj csak – válaszolt, majd felírta egy cetlire a kórház címét, és átnyújtotta.

-          Köszönöm – intettem a nőnek, majd elindultam gyors lépésekben a megadott cím felé, előtte azonban bementem egy boltba, hogy vegyek neki valamit

Mikor odaértem, benyitottam abba a szobába, ahol Bruno volt. Mikor meglátott, elmosolyodott.

-          Szia! Hogy vagy? – kérdeztem aggodalmaskodva.

-          Minden oké, ne aggódj, csak egy kis allergia – mosolygott.

-          Tessék, hoztam neked kólát meg sült krumplit. Szerintem még nem hűlt ki. Mármint a krumpli – nevettem fel halkan.

-          Köszönöm – mosolygott, de a mosoly később átváltott vigyorra, végül nem bírta tovább és elkezdett nevetni.

-          Most mi az? Mi olyan vicces? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-          Egy kórházba narancslevet és banánt szokás vinni, nem kólát és sült krumplit – nevetett tovább.

-          Jó, tudod mit? Akkor majd én megeszem a krumplit és a megiszom a kólát!

-          Azt már nem! Azt nem mondtam, hogy nem kérem – mosolygott.

-          Na, én megyek és megkérdezem az orvost, hogy mi van veled.

-          Ne aggódj már ennyire – sóhajtott, majd megfogta a kezem egy pillanatra, de zavarba jöttünk mindketten és el is rántotta.

Szótlanul mentem a folyosón, keresvén az osztályvezető főorvost. Negyed óra keresgélés után megtaláltam. Be akartam kopogni az ajtón, de hirtelen hangokat hallottam bentről.

-          Mit gondol doktor úr? – hallatszott egy női hang.

-          Nagy valószínűséggel beigazolódott a sejtésünk.

-          Szóval… úgy gondolja, hogy…?

-          Ez nem allergia. Rák.

Az utolsó szó hallatán összerezdültem, majd a földre rogytam. Hogy én mennyire utálom a kórházakat!!! Nem lehet, hogy még egy fontos embert elveszítsek. Ő az egyetlen ember jelenleg, akinek számítok is valamit. Nem veszíthetem el. Nem! Mielőtt elkezdtem volna a földön bömbölni, mint a múltkor, felálltam és kifutottam. Szerintem Bruno látott, ahogy elrohantam a betegszoba előtt, mert nyitva volt az ajtó. Egészen a lakásotthonig futottam, majd fel a szobámba (ahol még 2 srác volt rajtam kívül), és elkezdtem bőgni. Persze, furán néztek, milyen az, ha egy fiú sír… De ha tudnák az okát…

Ekkor mélyen belemerültem a gondolataimba. Kizártam a külvilágot, és csak agyaltam. David? Ez most komoly? Az ő nevét nem is lehet egy napon említeni Brunoéval. Lehet, hogy helyes, de le sem szar. Bruno pedig kedves, nagyon nagy szíve van, és… ha jól vettem észre, bejövök neki. Hülye voltam, hogy egész eddig fel sem fogtam, ami történik köztünk. Én abban voltam biztos, hogy végre van egy barátom, akinek tényleg fontos vagyok. Olyan emberről álmodoztam, aki meg sem érdemli. Bruno viszont… nála jobb srác nincs. És, ha jól belegondolok, még helyesebb is, mint David. Most már nem is a kék szem - szőke haj párosítás a kedvencem. A barna - barna sokkal jobb.

Aztán összeszedtem magam, és úgy döntöttem, visszamegyek a kórházba. Ki tudja, mennyi ideje van hátra? Talán ez lehet az utolsó alkalom, hogy beszélhetünk. Ezekkel a gondolatokkal álltam fel az ágyamról, és gyors léptekben a kórház felé vettem utamat. Könnyes szemmel léptem be hozzá, ő pedig csodálkozva nézett rám.

-          Sajnálom, hogy úgy elrohantam – mondtam a könnyeimmel küszködve.

-          Mi történt? – kérdezte megilletődve.

-          Nagyon jól tudod te azt, csak épp nekem nem mondtad el – feleltem durcásan.

-          Te miről beszélsz?

-          A diagnózisról… - suttogtam.

-          Nekem még nem mondott semmit az orvos.

Ez után elbizonytalanodtam. Most mit tegyek? Mondjam el neki?

-          Őőő, akkor jó. Mert nekem se.

-          Nagyon rosszul hazudsz – mosolygott rám.

-          Figyelj… azt mondta az orvos, hogy… - nyeltem egy nagyot - …rákos vagy.

4. rész - Ez elég ciki volt

Az összes osztálytársam írt a falamra, hogy "részvétem" és "nyugodjon békében". Még a srác is, aki tetszik nekem. Akkor most mesélek kicsit róla. Davidnek hívják. Szőke haja tengerkék szemébe lóg, mosolya ellenállhatatlan. Minden lány érte esedezik. Na, meg minden meleg srác. Talán ő el tudná velem feledtetni, ami történt.

A nagy gyászolás közben fel sem fogtam, hogy lett egy barátom, aki kedves és sokat segít. Bruno szinte minden nap átjön, és próbál felvidítani. Megkérdeztem már, hogy nem gond-e neki, de azt mondja, örömmel jön. Mellesleg holnap költözöm. A gyámügy tudta, hogy egyedül a nagyi volt a gyámom, és mivel most nincs senkim, kijöttek, és mondták, hogy pakoljak össze, mert elvisznek egy lakásotthonba. Ott fogok élni egy darabig, amíg nem találnak nekem egy nevelőszülőt. Nagyon félek ettől a helyzettől. Valószínűleg előbb-utóbb el kell a pót szüleimnek mondanom, hogy milyen is vagyok valójában, mert kérdőre fognak vonni a különös hangulatváltozásaimért.

******************************

Ez a hely egy rémálom. Tele van kigyúrt hólyagokkal és nagyszájú ribancokkal. És még azt is megtiltották, hogy vendéget hozzak, ezért Bruno nem jöhet hozzám. Másnap már mentem suliba, de akkor nem beszéltem Brunoval, mert nem volt hozzá kedvem. Sokkal inkább volt kukákat rugdosni és a suli mögött néhány teletetovált fazonnal piálni. Majdnem rajta kaptak, mert a gondnok közeledett felénk, de gyorsan berúgtuk az üvegeket a mögöttünk lévő fedél néküli csatornába. A következő nap azonban gond nélkül telt. Elmondtam Brunonak, hogy mi a helyzet, ő pedig biztosított róla, hogy hozzájuk bármikor mehetek. Kihasználva a lehetőséget, már aznap délután átmentem hozzá. Minél kevesebb időt kell töltenem azon a borzalmas helyen, annál jobb.

- Komolyan ellopják még a chipsedet is? - kérdezte Bruno csodálkozva, hazafelé menet.
- Jaja. Egyszerűen mindent. Utálom azt a helyet. Bárhol jobb lenne, mint ott - morogtam.
- Sajnálom.

Mikor beléptünk az ajtón, megkönnyebbülten konstatáltam, hogy odabent meleg volt. Levettem a csuklyámat és a bakancsomat az előtérben, majd követtem Brunot. Ahogy beléptem a nappaliba, azt hittem helyben elájulok. A szám is tátva maradt a csodálkozástól. Ilyen szép házban még nem voltam. Világosbarna fal, kicsit sötétebb járólap, csodás barna függöny, és egy csomó kép a falon. Nagyon nagy volt a nappali, le sem tudom írni mi minden volt ott. 1-2 perc bámulás után leesett, hogy még mindig ott álltunk. Bruno szülei mosolyogtak rám. Egy 30-as éveiben járó világosbarna, göndör hajú nő, és egy kb. 40 éves szintén barna hajú férfi. Köszöntem nekik, majd felmentünk Bruno szobájába.

- Miért van az, hogy nálatok minden barna?
- Nem tudom, a szüleim szeretik a barnát - nézett értetlenül, vállat vonva.
- Aranyos vagy - csúszott ki a számon. Nem tudom, hogy ez most hogy jött. Nekem David tetszik. Ő egyszerűen tökéletes.
- Tessék?
- Mi? Semmi! - kaptam észbe. - Úgy értem jó fej vagy. Te vagy az egyetlen barátom.
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz.
- Miért mordultál rám annyira mikor odamentem hozzád a suliban? És miért kerülsz minden másnap?
- Sajnálom.
- Nem kell bocsánatot kérni. Azt szeretném tudni, hogy miért csinálod.
- Ha elmondom, hülyének nézel, és többet nem állsz velem szóba. Nem akarom elveszíteni az egyetlen barátomat. Fontos vagy nekem, Bruno.
- De én szeretném, ha elmondanád.
- Értsd meg kérlek, hogy nem lehet.

Abban a pillanatban belépett Bruno anyukája.

- Minden oké fiúk? - mosolygott. - Hoztam egy kis rágcsálnivalót.

Letett egy tál nápolyit közénk a földre, majd kiment.

- Tudod mit, Matt? - kérdezte Bruno.
- Nem, de gondolom most el fogod mondani - vigyorogtam.
- Ha te elmondod a te titkodat, én is elmondom az enyémet.
- Ez milyen óvodás dolog már! - löktem meg a vállát. Aztán hirtelen felfogtam, hogy neki is van egy titka. Azt pedig tudni akartam mindenképp. Nálam kíváncsibb ember nincs a földön.
- Mi lenne, ha te elmondanád a titkodat, én pedig tovább vinném a játékot, amiben elakadtál? - ajánlottam fel.
- Szó sem lehet róla! Na, ki vele.

Gondolkodóba estem, majd egy kis idő után rávettem magam, és elmondtam neki. Ő egy ideig csak nézett ki a fejéből. Nem tudom, mi járhatott a fejében. Gondolom próbálta feldolgozni. Majd hirtelen megszólalt.

- Hiszek neked. Úgy értem, miért hazudnál? Ilyenről még sosem hallottam, de ha te mondod, én elhiszem.

Erre egy mosollyal feleltem, majd kíváncsi szemekkel néztem rá, várva, hogy elmondja az ő titkát.

- Félek elmondani neked - nevetett kínjában. - De szavamat adtam, úgyhogy muszáj lesz. Matt, én... meleg vagyok - mondta ki halkan.
- Ennyi? Mármint... ne haragudj, nem úgy értem. De, tudod, én is az vagyok. Mármint ez a lelkem az. De én ezt sosem tartottam problémának vagy ilyesmi. Eltörpül amellett, hogy két lelkem van.

Bruno teljesen vörös lett, és olyan kedvesen nézett rám, hogy én is elmosolyodtam. Eltelt egy kis idő, majd azon kaptam magam, hogy mélyen egymás szemébe fúrtuk a tekintetünket. Ő elkezdett közeledni hozzám, ezt látva én is ugyanezt csináltam. Már szinte összeért az ajkunk, mikor...

- Hoztam üdít... - tört be Bruno anyja a szobába, majd teljesen lesápadt, annak láttán, hogy majdnem megcsókoltuk egymást. - Ne haragudjatok, majd inkább.. később - hebegve, teljesen vörösen távozott a szobából.

Bruno a földet bámulta, én meg nevettem kínomban. Ez elég ciki volt.

Mondtam, hogy késő van, szóval "haza" kellene mennem, ő pedig felajánlotta, hogy elkísér. Mikor odaértünk az ideiglenes szállásom bejáratához, csak álltunk ott egy darabig. Végül intettem egyet, és annyit mondtam: "majd holnap találkozunk".

3. rész - Szeretnéd, hogy megöleljelek?

Másnap a pozitív énemmel keltem (a tegnapi kis kitérő nem zavar bele a rutinba), azonban mégsem voltam olyan derűlátó, mint általában. Mikor lementem az emeletről, nem fogadott sem tejeskávé, sem elkészített tízórai. Magamnak kellett megcsinálnom. Miután megittam egy pohár kávét és pakoltam szendvicset, gyorsan megmosakodtam, megfésülködtem és fogat mostam, majd ellenőriztem az időt. Mivel még csak 7 óra volt, úgy döntöttem, benézek gyorsan a nagyihoz. Hívtam egy taxit, majd felkaptam a táskámat, és a házunk előtt vártam rá. Mikor megérkezett, beültem a hátsó ülésre, és megkértem, hogy vigyen a St Paul kórházhoz. Gyorsan odaértünk, majd mikor kiszálltam, a lehúzott ablakon keresztül mondtam neki, hogy legyen szíves itt megvárni. Hirtelen egy kicsit ledermedtem, mert ahogy ránéztem a sofőrre, elöntött a deja vu érzés. Ismerős volt a szeme és az arcvonásai. Hamar túlléptem a dolgon, és siettem be a nagyihoz.

- Szia nagyi - köszöntem széles mosollyal az arcomon, mikor beléptem a kórterembe. Odasiettem az ágyához, majd mikor odapillantottam, elakadt a lélegzetem. A nagyi nem volt ott, az ágy pedig be volt vetve. Azonnal kerestem egy nővért, és magyarázatot követeltem.
- Elnézést, Matt Hudson vagyok, Mrs. Gilmore unokája. Meg tudná mondani, hogy melyik terembe helyezték át, mert nem találom a helyén.
A nővér belelapozott a kezében tartott papírkötegbe, majd lassan felemelte a fejét, és óvatosan a szemembe nézett. Arca sápadt volt, de koránt sem annyira, mint amilyenné az enyém vált ezután.

Sosem voltam az a tombolós, üvöltözős típus. Mármint ez a lelkem. A másik már kiabálva végigszaladt volna a folyosón, az összes berendezést szétverve és lelökve a helyéről. Ez a lelkem viszont nem így cselekedett. A falnak dőlve lassacskán összekuporodtam, a tenyeremet az arcomba temettem, majd lefelé csúsztam, egészen addig, míg guggoló pozícióba értem. Ott gubbasztottam a fal mellett, és pityeregtem, körülbelül fél órán keresztül, míg nem odajött hozzám a főorvos.

- Őszinte részvétem - mondta.
- Köszönöm - szipogtam.
- Megértem, ha most nincs erőd hozzá, de szeretném, ha holnap, vagy holnap után beszélnél a pszichológusunkkal. És légyszi szólj a szüleidnek.
Mondtam volna, hogy olyanom nincs... de nem volt hozzá erőm. Visszarogytam a földre, és sírdogáltam még vagy egy órán át. Mikor már mindenem eláztattam a könnyeimmel, erőt vettem magamon, és hazasétáltam. A taxis már nem volt ott, nekem meg jól esett a hideg, friss levegő.

Mikor hazaértem, becsaptam magam mögött az ajtót, majd lerogytam a fotelre. Főztem egy teát, majd bekapcsoltam a TV-t, és néztem valami romantikus filmet. Hirtelen eszembe jutott valami. Eddig csak az járt az eszemben, hogy a nagyi meghalt, és most nem maradt senkim. Most pedig eszembe jutott, hogy vajon így mi lesz velem? Ki fog eltartani? Még kiskorú vagyok. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy mi fog következni. De abban a pillanatban nem is igazán érdekelt. Bámultam a TV-re, nem gondoltam semmire, de a műsort se néztem. Elbóbiskoltam, majd körülbelül 6 óra múlva a csengő hangjára ijedtem fel. Kinyitottam, és láttam, hogy Bruno volt az. A srác az osztályomból, aki múltkor csak úgy ok nélkül odajött hozzám.

- Szi-szia - köszöntem meglepődve.
- Szia. Mi történt veled? Miért nem voltál suliban? Úr isten, nagyon rosszul nézel ki.
- Meghalt a nagymamám - sütöttem le a szemem.
- Jézus Mária! Matt, én nagyon... nagyon sajnálom. Nyugodjon békében - nézett rám teljesen őszintén a nagy barna szemeivel.
- Köszönöm.
- Szeretnéd, hogy megöleljelek?
Egy kicsit furcsának találtam ezt a kérdést, de ilyen állapotban egy fát is megöleltem volna, úgyhogy egyből kitártam a karomat, és magamhoz szorítottam Brunot. Néhány másodperc múlva eltoltam magamtól, majd beinvitáltam a házba. A házba. Raknék birtokos jelzőt, de nem tudom mit. A nagyi házába. Az én házamba. Valószínűleg én fogom örökölni a házat. Vajon írt végrendeletet? És ha igen, az most hol lehet? Ilyen gondolatok jártak a fejemben, mikor arra eszméltem fel, hogy Bruno hozzám beszél.
- Akkor beengedsz? - nézett rám kérdőn.
- Jaa, igen, persze, ne haragudj - mosolyodtam el nagyon halványan. Fájt mosolyogni. A szám görbülésével egy időben kifolyt néhány könnycsepp a szememből.

Bruno nagyon rendes volt, egész estig ott volt, és elterelte a figyelmemet különböző sztorikkal, amik mellesleg viccesek voltak, néhányon még mosolyogtam is. Mielőtt elment, megkérdezte, holnap is jöjjön-e. Mondtam, hogy köszönöm, de inkább ne, mert elég sok mindent kell elintéznem. De adja meg a számát, és majd hívom, ha társaságra vágyom. Úgyhogy megadta, majd elindult hazafelé. A lemenő napfényben pár perc múlva már csak az árnyékát láttam. Miért álltam én még ott kint percekig? Nem tudom. Megviselt ez a nap.

2. rész – Bruno

Reggel kómásan keltem, tudtam volna még aludni. De az ébresztő nem engedett. Miután csak kikapcsoltam a telefonomon a csörgést, és nem vágtam földhöz, megállapítottam, hogy ma kedves vagyok. Szürke csőgatyát és zöld pólót vettem fel, majd fogat mostam és megigazítottam a hajam. Lementem a konyhába, és két puszival köszöntöttem a nagyit.

-         Hogy aludtál kincsem? – kérdezte kedvesen.

-         Nem tudom. Fáradt vagyok.

-         Tessék, csináltam neked tejeskávét.

-         Jaj, köszi, nagyi – mosolyogtam.

-         Na, és mi újság az iskolában? Vannak már barátaid?

-         Nem, nincsenek. És nem is lesznek.

-         Miért?

-         Nagyi, te is tudod, hogy miért – emeltem fel a hangom, de aztán észbe kaptam, és nyugodtan folytattam. – Az iskolában különböző személyiségű emberek vannak. Szóval, csatlakozhatsz valakikhez, és velük töltheted a napjaidat. Mindenki olyan emberekhez megy, akiknek hasonlók a tulajdonságai, mint neki. Szerinted én kikkel barátkozzak? Ha kedves, aranyos emberekkel akarok beszélgetni, másnap, mikor odajönnek hozzám, látják, hogy vad vagyok, és egyáltalán nem olyan, mint az előző nap. Nem akarnak többé beszélni velem. Ha a menőkhöz megyek, megint csak ez van. Másnap azt mondják, puhány vagyok, és kitagadnak. Mindenféle legenda terjeng rólam a suliban. Nem olyan egyszerű barátkozni.

-         Ne aggódj édesem – nézett rám és mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy lesz majd valaki, aki kiáll melletted akkor is, ha néha más vagy.
Erre csak egy mosollyal válaszoltam. Magamban csak annyit gondoltam: „képtelenség”.Betettem a bögrémet a mosogatóba, majd két puszival elköszöntem a nagyitól, és elindultam a suliba. Nem vagyunk valami gazdagok, de viszonylag jól élünk. Autónk nincs, mert a nagyi már én pedig még nem tudok vezetni. De amúgy sincs messze az iskola, úgyhogy minden nap gyalog megyek. Ahogy kiléptem az ajtón, kellemes, tavaszi szellő csapott meg, a nap sugarai az arcomra simultak, a madarak nótákat zengtek, én pedig csak álmodoztam. Valójában hófúvás és -10 °C várt rám odakint. A nyakam köré tekertem a sálam, és elindultam a suli felé. Lassan, ráérősen haladtam. Mikor már majdnem ott voltam, szembe jött egy terepjáró, 60-70 km/h-val elhaladt mellettem, átszelve egy tócsát. Tetőtől talpig vizes lettem. Ha ez tegnap történt volna, utána futottam volna, és valószínűleg szétzúztam volna a kocsit. Így azonban elkiáltottam magam, hogy bocsánatot kérek, hogy rossz helyen álltam (?). Hazarohantam, átöltöztem, és rohantam vissza a suliba. A nagyi elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy oda-vissza rohangálok a házban, de nem szólt egyet sem, látta, hogy sietek, nem akart fenntartani. Becsengetésre éppen beestem az osztályterembe, és legnagyobb szerencsémre a tanár még nem volt bent. Lassan és unalmasan telt el a fizika. Óra után odajött hozzám egy srác, kinek barna szeme és gesztenyebarna haja volt. Csodálkoztam, mivel hozzám nem szoktak csak úgy odajönni emberek. Általában még a kutyák sem.

-         Segíthetek? – néztem a mellettem álló, mosolygó fiúra, míg én a székemen ülve a könyveimet pakoltam el.

-         Nem – mondta csendesen. Láthatóan zavarban volt.

-         Őőő… hát akkor jó – mondtam, majd felálltam és kimentem az osztályból.

Lementem a büfébe, mert éhes voltam, hiszen csak egy tejeskávét ittam reggel.

-         Csókolom! – köszöntem hangosan a büfés néninek. – Egy sajtos kiflit és egy 3Bit-et kérnék – mosolyogtam. Furán nézett rám, gondolom azért, mert tegnap nem így viselkedtem. Miután kiszolgált és elmentem, hallottam, ahogy pusmogta magában, hogy „ebbe a gyerekbe meg mi ütött”.

Lassan és magányosan, de eltelt a nap.

Másnap az egyik szünetben megint odajött hozzám a srác.

-         Bruno-nak hívnak – közölte.

-         Jó, és? – vágtam rá nem érdekel stílusban.

-         Tegnap hogy-hogy olyan későn értél be?

-         Ki a fasz vagy te, hogy itt kérdezősködsz? Ülj le a seggedre te kis rohadék – válaszoltam szinte üvöltözve. A srác egy nagyot nyelt, majd visszaült a helyére.

Becsengetés után, lassan mindenki odavánszorgott a helyére, majd bejött a tanár is.

-         Mr. Hudson – szólított fel a tanár.

-         Mi van? – kérdeztem vissza flegmán.

-         Talán tessék. Ez volt az utolsó, hogy nem küldtelek ezért az igazgatóhoz.

-         Jó.

-         Milyen jó? Talán köszönöm.

-         Szívesen.

-         Na, jól van, tűnj az órámról! – ordibálta.

Körülbelül így telik egy napom a suliban, ha épp a rosszabbik énem lép életbe.

Mikor hazaértem, a kutya össze-vissza futkosott és ugatott, nem bírt magával. Hamar rájöttem, miért. Mikor kinyitottam az ajtót, a nagyit az étkezőasztal mellett a földön fekve találtam. Azonnal odarohantam, és megnéztem, életben van-e még. Nagyon megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy igen. Azonnal hívtam egy mentőt, és mentem vele a kórházba.

Az ilyen események hozzák létre a cserét. Ilyenkor hirtelen lelket váltok, és a kedvesebbik lélek veszi át az irányítást. Ez mindig megtörténik, ha valakivel, akit nagyon szeretek, baj történik.

Én a kórházban akartam tölteni az éjszakát, de az orvos meggyőzött, hogy menjek haza, a nagyinak semmi különösebb baja nincs, csak valamiért elájult. Már jól volt, és azt mondta, 1-2 napon belül kiengedik, csak megfigyelésen tartják bent. Már sötét volt, és mivel nem merek sötétben egyedül mászkálni az utcán, hívtam egy taxit, és hazamentem.

1. rész - A fiú két lélekkel

Születési rendellenességek léteznek. Valaki végtagok nélkül születik, valaki hat ujjal, és valaki eldeformálódott fejjel. Én sem átlagos gyermekként jöttem világra – bár ezt sokan nem látják. Én belül vagyok más.

Rendszerint nem beszélek senkivel. Nincsenek barátaim, sosem volt szerelmem. A szüleimet nem ismerem – anyám belehalt a szülésbe, apám pedig egyszerűen lelépett. A nagymamám nevelt fel. Születésem előtt 1 héttel halt meg a nagypapám. Legalább a nagyi nem maradt egyedül. Ő tudja egyedül, milyen vagyok én valójában.

Már az óvodában is furcsállották az óvónénik, hogy máshogy viselkedtem minden nap. Ha hétfőn kedves voltam és mosolygós, kedden sírós és üvöltözős. És ez így változott napról napra.
Általánosban kezdtem magányos lenni. Először szerettek az osztálytársaim, mert mindenkinek megdicsértem a ruháját, vagy épp a táskáját. Aztán másnap, mikor rugdostam és megtépkedtem őket, már nem annyira díjazták.

Két lélekkel születtem. Az egyik gonosz, pimasz és nagyon menőnek hiszi magát. A másik kedves, mosolygós, optimista, és nem mellesleg: meleg.

Idén kezdtem a gimit, 15 éves vagyok. Már év elején kezdtem észrevenni, hogy azokon a bizonyos napokon, amikor a szelídebb énem lép életbe, tetszik néhány srác. Vagyis igazából mindegyik srác tetszik az osztályomban. De van egy, aki különösen. Akire ha ránézek, mosolyra görbül a szám, aki ha nincs suliban, érzem, hogy hiányzik. Róla még később.

Vannak azonban azok a napok, amikor gátlástalan vagyok, ordibálok, és minden tanárnak beszólok. Igazából mindkét énemet szeretem – ha az egyiknél meg tudnék maradni, teljesen elégedett lennék. Mert ha a kedves énem maradna meg örökre, akkor sok barátom lenne, és ki tudja, talán végre rám találna a szerelem is. Ha pedig a gonosz énem, akkor menő lennék, lenne egy gyönyörű csajom nagy keblekkel, és valószínűleg mindenki félne tőlem – mint egy isten. Bármelyikkel boldog lennék. De így lehetetlen élni. Minden nap másmilyen vagyok. Senki nem vesz komolyan, és senki nem akar velem barátkozni.

Minden reggel, mikor felkelek, más vagyok. Máshogy érzem magam, mert bár a testem ugyanaz, a lelkem nem. A tükörben nem látom, de megváltozok. Minden éjszaka kicserélődik a személyiségem, és reggelre már nem vagyok az, aki voltam. A nevemet tudom, de nem ismerem önmagam.

Matt Hudson vagyok – a fiú két lélekkel.